Kövek vannak a zsebemben, azokban vannak az érzéseim. Ha az egyik a kezembe kerül, fehér rajzot hagy az iskolaudvar betonján.

Én vagyok az egyetlen felnőtt, aki nem cseveg, nem megy. Látom, milyen az időjárás, azt is tudom, mit fogok főzni, vagy hogy mit csinálok majd hétvégén.

Az általam segített kisfiú épp focizik, de néhány gyerek mindig egyedül játszik. Egyikük megint szeretne velem rajzolni. Örül, hogy megkérdeztem tőle, csatlakozik-e. Így elmegyünk együtt új köveket keresni a rajzoláshoz. Aztán rajzolunk együtt egy mókus-cica keveréket és egy jóllakott pandát. Az ő keze elfárad, én folytatom tovább, a megegyezésünk alapján egy pillangóval.

Néha elsétál, aztán mindig visszajön hozzám. Közben szakaszosan beszélgetünk. Nem igazán vannak barátai. Külföldi, de pici kora óta itt él, tökéletesen érti és beszéli a nyelvet, de akkor is „kilóg”. Nem akarom, hogy kilógjon. A többi gyerek - mint mindig - idővel elkezdi figyelni, hogy mit csinálunk. Ő pedig félénken mosolyog, örül, hogy picit észrevették. Végül visszaadja a kövét, elrakom a többi mellé.

Pár perc múlva megint megjelenik, felemel egy pici követ a földről, azt mondja, ez jó fehér, jó lesz rajzoláshoz máskorra, tartsam meg, ajándék, tőle. Így legközelebb nem kell újat keresnünk. Nem szólok neki, hogy mindig van a zsebemben, csak olyan örömmel indul mindig keresni, hogy nem akarom ezt elrontani. A pici követ pedig berakom a többi közé.

A kövek az én zsebemben vannak, viszem én őket. Neki ne kelljen már, ha felnő. Hadd lehessenek az ő érzései kövek nélkül is szép rajzok.